Mi hiányzik a
gyerekeknek? A gyerekeinknek? Mi. Igen, mi hiányzunk nekik, szülők, felnőttek.
A munkában a
családunktól távol vagyunk, a párkapcsolataink meg és összetörnek, a klasszikus
család nem csak modellként, de részleteiben sincs a gyermekeink mellett.
Jól tudjuk ezt, de hajlamosak vagyunk elmenni
a probléma mellett, mondván, hogy a társadalmunk, a megélhetésünk biztosítása,
a pihenésünk, kikapcsolódásunk, társunkkal való kapcsolatunk hajkurászása,
erősítése amúgy sem kedvez nekünk, mint családnak, talán sok szülő úgy véli,
hogy majd, amikor mindezt rendbe sikerül tennie, akkor lesz képes érdemben és teljes mértékben foglalkozni ezzel. Elfelejtjük, hogy a társadalmunk,
alapja a családunk és a munkánk gyümölcsét is együtt élvezheti a család. Ezért
nem lehet elég szót szánni rá, hogy a gyermekeink jövőjét valóban mi alapozzuk,
mert nekünk kell törődő, gondoskodó, szerető, és így a gyerekeinket,
családtagjainkat megismerő szülőknek lennünk.
Elmesélem
neked, hogy régen hogy volt. Indulhatnék Ádámtól és Évától, ahogy mondani
szokás, mégsem teszem, de a végén nem feledkezek meg róluk sem. Visszamegyek
anyáink, nagyanyáink és dédanyáink idejébe, ami nem is volt olyan rég. Nézzük,
ők hogyan éltek.
Az én apukám és
a szülei földművelő, parasztcsaládban nevelkedtek a Dunántúlon. Mint általában,
korahajnalban keltek a gazdaságot kiszolgálni, állatokat gondozni és kimenni
időben a földekre, miután reggelit készítettek, amit közösen fogyasztottak el a
család többi tagjával, elsősorban a gyerekekkel. Estéik pedig tavasztól őszig
hosszúra nyúltak, tevékenyen tették rendbe a kisdedek és az állatok elpihenése
után a házat, és kerestek tennivalót néha este 10, 11 óráig. Kisgyermekekkel
dolgozom és minden évben ősszel fel szoktam például eleveníteni a
kukoricamorzsolás szokását, ami gyakran késő éjszakába nyúló tevékenység volt,
ahogy apukám is mesélte. Mondjuk Márton napon szoktam szervezni én is. S míg a
gyerekek az ügyes kis kezükkel a kukoricaszemeket a kosárba szedegetik,
ugyanúgy mesélek nekik és beszélgetek velük, mint a régi családokban a szülők
és a nagyszülők tették. Meséket, történeteket mondtak egymásnak ilyen és
hasonló alkalmakon, ami! miatt a gyerekek izgatottan fent maradtak, amíg
bírtak és odatelepedtek segíteni nekik. Az anyák szolgálták ki a családot, a
kisebbekkel maradtak a tevékeny napok során, amennyit csak kellett, kihordták a
földekre az ételt, italt a dolgozóknak. Mostak, főztek, takarítottak, s ha
szükséges besegítettek a kerti munkákba. Gyakorta vitték a nagyobb gyerekeket a
felnőttek a földekre, ahol megtanulták, mi a munka menete és látták annak
fontosságát, sőt, a javakat, amiket megtermeltek a mindennapi élethez. Azt is
láthatták, ha a föld elhanyagolt, vagy gazdátlan, parlagon hever, könnyen
terméketlenné válik és elvadul. Ez is a munka fontosságának tudatát erősítette
bennük. Manapság nem látnak a gyerekek dolgozó felnőtteket, ha látnak is, nem
látják a munkát teljességében
Számos táján a
világnak olyan nagy a szükség a munkáskézre a földeken és olyan távolságot,
vagy úttalannak nevezhető utakat járnak be naponta, hogy nem hagyhatják otthon
a csecsemőket és kisdedeket sem, hanem őket is viszik magukkal. Drasztikusan jó
példa erre Albánia, Ahol a hegyi utakon, a sziklák között a hátukra kötözve
cipelik, cipelték a kicsiket 3 éves korukig, és úgy voltak egyfajta pólyában, a
mozgás szinte teljes hiányában. Majd amikor elérték a kisgyermekkort, a 3 évet,
akkor levették róluk a pólyát. Ekkor maradtak velük a szükséges időre otthon,
ami elég volt arra, hogy szépen behozzák a 3 éves lemaradásukat a mozgásban. Ez
néhány hét, esetleg pár hónap alatt megtörtént, abban az esetben, ha addig a
gyermekekkel a kapcsolatuk szoros volt, mentális, szellemi és lelki igényeiket
kielégítették, sok beszélgetéssel, sok meséléssel, énekléssel, s a szoros
közelséggel. No és persze, ha a gyermekük egészségesen született és nem sérült
a korai időszakban. Az ő nevelési és családi szokásaik kapcsán először pontosan
erről hallottam. Ez a megfigyelés volt ugyanis az úgynevezett Albán falu
kísérlet, aminek a mondanivalója mély nyomot hagyott bennem.
Egy másik jó
példa azok a szülők, akik saját üzlettel, vállalkozással, szakmával
rendelkeztek, mondjuk céget alapító mesteremberek voltak. Az ő erős családi
mintájuk a közel kelettől a távol keletig ma is nyomon követhető, de régen
gyakran megfigyelhető volt a mi vidékünkön is, Európában és a föld más tájain is. Egyfajta természetes hagyományőrzésnek tekinthető, hogy többnyire
természetesen az apa a szakmáját legalább az egyik fiának továbbadta, akit
kiskorától maga mellé vett segítségnek, inaskorba lépve pedig jól kitanította,
hogy az a gyermek gyakran rendre átvette mester apja öregkorára, vagy a halála
után a műhelyét, cégét, üzletét, boltját, mesterségét. Sokszor nem is egy
gyermekét tanította, nevelte ki s előfordult az is, hogy nem csak fiúgyermeknek
ápolta így a tehetségét s adott lehetőséget.
Az én édesapám
például ügyes kezű fodrász volt, remekül bánt az ollóval, pedig csak a
katonaévei alatt foglalkozott vele. A tudásából viszont nekem sokat átadott,
mert egyszerűen kézügyes voltam és érdekelt, amikor a mi hajunkat vágta, majd
amikor a kislányaimnak szerettem volna új frizurákat. Imádok hajat nyírni,
igaz, hogy én sem lettem fodrász, de azzal, hogy megszerettette velem a fodrász
szakma alapjait, megadta a lehetőségem, hogy akár segítsek másoknak ebben, vagy
ha beütne az életemben a menykő munka, állás, pénz terén, biztosan ne jöjjek
nagy zavarba, mert szó szerint a kezemben van egy tudás, csak egy jó ollóra van
szükségem, hogy gyakoroljam s akár pénzt keressek vele. Úgy érzem, mindig hálás
lehetek apunak ezért.
A kislányok az
említett néhány kivétellel, ki apja mellett kotnyeleskedett, többnyire az
édesanyjuktól tanultak, mert neki segítettek otthon. Így tanultak meg olyan
bonyolult munkákat, amikre külön figyelemre méltó szakmák
alakultak ki, mint például a főzés, a takarítás, vasalás, varrás, a
gyereknevelés és gondozás, a gyermek tanítása, a jó pénzkezelés, a vásárlás, a
vendéglátás és a háztartás vezetése.
De a jobb módú
családokban is folyamatosan igyekeztek megfelelő kihívások elé helyezni a
gyerekeket, a tanulás lehetőségét se vonva meg tőlük, jó esetben szem előtt
tartva a majdani munkát, ami az uradalom, nagygazdaság ellátásával,
irányításával, vezetésével járt.
Bármilyen
történetet hallunk a régi öregektől, vagy olvasunk a könyvekben a családok
életéről, egy dolog fogalmazódhat meg bennünk. Tiszteletteljes légkörben, a
családi közösségekben, a mainál sokkal szorosabb, szigorúbb és jó esetben
következetesebb kötelékben nevelkedő gyermekkel nagyon sokat foglalkoztak a család
felnőtt tagjai, előttük kézzelfoghatóbb modell volt a család szervezése,
tervezése, szerkezeti felépítése, a munkára nevelés, szocializáció, moralitás,
a beszéd, a gondolkodás, a mozgás. Láthatjuk, hogy az egészséges testi fejlődés
mellett ugyanolyan fontos a lelki, a mentális, és ez folyamatos és rendszeres
beszélgetések és közös tevékenységek nélkül nem valósulhat meg. Ennek hiányát képezi le
az egyének, a családtagok egymástól mindinkább eltávolodó életvitele,
mentalitása, amit lássuk be, nagyrészt a társadalmunk is okoz, de nekünk tennünk
kell ellene, amennyire lehet, nem pedig elmenekülni, be- és elzárkózni
egymástól. Fontos, hogy bizalmat és szeretetet építsünk egymásban,
gyermekeinkben, hogy jól működjünk együtt és nevelni legyünk képesek. A bizalom
a renitens egyének és az egyéniség fejlesztéséhez, tehetség gondozásához is
mindennél jobban kell, s általa érhetjük el, hogy megálljanak gyermekeink az
élet rögös útjait bejárva, s kialakuljon az igényük erre az egészséges családi közösségre. Tudom, mert nekem is van egy impulzív, nagyon
érzékeny és nagyon mozgékony, tüzes gyermekem, aki ráadásul kamasz korának természetes
fejlődését éli s nagyon-nagyon nehezen kezelhető, gyakran bajba sodorja magát
és társaival, úgynevezett barátaival egymást. Neki most például jobban szüksége
van a családra, ránk felnőttekre, az iránymutatásunkra, arra, hogy segítsünk
neki rendszerezni a dolgokat önmagában is, s arra, hogy biztosítsuk róla, hogy
mellette vagyunk, ha szüksége van ránk, szeretjük őt, ahogy van, a problémáink
többsége nem a személyével van, hanem a viselkedésével. És ezt most annál
nehezebb kiviteleznünk, mert éppen elválni készül, elszakadni kicsit jobban tőlünk és saját
utakat keresni, amiken ifjan majd elindulhat. Ha nem alapoztad meg ezt a
bizalmi, szerető légkört, nehéz megtalálni gyermekedhez az utat, mindegy is
milyen korba van. Nálunk is sok a nehézség, nálunk sem úgy alakítottam a
dolgokat, hogy egyszerű legyen, pláne ezzel az extrém gondolkodású és
viselkedésű kamasszal, de megteszünk mindent együtt, mint család, összefogva,
hogy mindegyikünknek a legjobbat hozzuk ki a helyzetből.
A legfontosabb
a ma egyre ritkább és színtelenebb családi élethez maga a családi alap.
Minden nap
folyamatosan szem előtt kell tartanunk, hogy az ember társas lény és a család a
legfontosabb közössége, az összes többi csak kiegészítés, melyek együtt, jól strukturáltan,
jól működve sem képesek a családi életet és annak fejlesztő, embert formáló
erejét pótolni!
Megerősítés képpen
visszautazhatunk bármilyen messzire az időben és a térben, a közép és az ókorba
is, vagy megnézhetjük a legelső e világi életteret, melyet teremtettünk magunknak,
az úgynevezett ősközösségi társadalmat. A nevelési struktúráját, felépítését,
mely a közösség, a család körül forgott, attól működött, azt szolgálta ki.
Arra, mint stabil, biztonságot és fejlődési lehetőséget nyújtó alapra épült rá.
Sajnos ezt az
írást a szemléletemről be kell fejeznem ugyan, de sok részletéből új gondolatok
születtek, amiket szeretnék megosztani veletek.
Búcsúzóul most tényleg elmegyek a gyökerekhez, ahogy ígértem, Ádám esetéhez, amit talán
mindenki ismer, mégis hajlamosak vagyunk témánkat illetően nem első helyre tenni
a leket, annak ápolását, pedig ugyanolyan fontos, mint a többi részünk, sőt!
A Teremtő Isten
írása, a Biblia az ember teremtésével kezd igazán izgalmas és elgondolkodtató
lenni. Nézd csak!
(Itt nem
kívánok hitbéli, vallási, vagy morális kérdésekbe belemenni a Biblia kapcsán,
egyszerűen tiszteletben tartom.)
Isten pontosan
tudta, kit, mit teremett, hiszen a saját képére, hasonlatosságára formálta az
első embert, Ádámot. Nála jobban még valószínűleg Ádám sem ismerte saját
magát.
S Isten látta,
hogy Ádám szeret élni, de társtalanul hiány érzete van, nem teljesedik ki.
Kedveskedett
hát neki, először állatokat alkotott, amiknek Ádám örült, s el is nevezte
azokat, de nem elégíthették ki a társ, a család utáni vágyakozását.
Ekkor elaltatta
Isten őt, azért, hogy ténylegesen segítsen neki. Az oldalbordájából teremtette
Évát, aki hasonlított hozzá, de mégis más volt és olyan dolgokat képviselt, ami
hiányzott Ádámnak és Ádámból, azért, hogy így jól kiegészítsék egymást, s ne
szenvedjenek egymás társaságában hiánytól, szeretetlenség érzésétől, unalomtól.
Majd megparancsolta
nekik, hogy sokasodjanak és népesítsék be a földet, mit nekik szánt!
Isten úgy
gondolta, hogy az emberek természetüknél fogva együtt csinálnak majd mindent a
Paradicsomban, az öröklétük során.
Ahogy egyre
jobban eltávolodunk a történelmünk során az eredendő bűn miatt a Paradicsomtól,
Istentől, aki jól ismer minket, úgy furakszik be az életünkbe mindaz, mi eltávolít
végezetül minket is egymástól, megbontja a közösségünket, a családjainkat, a
párkapcsolatainkat is. Megtehetjük, hogy harcolunk ellene!
Először a
gyermekeink nevelésését, a családunk egésszé formálását kell a kezünkbe vennünk,
hiányosságait pótolni, a mind régebbi, ősi mintákat igenis követve, közel
kerülni egymáshoz, együtt sokat beszélgetni, mesélni, élményeinket megosztani, játszani,
tanulni, dolgozni, közösen alkotni!
Erről szól a
Sárkánykölyök a zűrben blog. Tippeket, ötleteket, gondolatokat hozok. Nem csak
morzsákat. És ehhez gyűjteményeket az oldalaimon.
Te, aki
gyerekeket nevelsz biztosan meglepődtél, hogy a játékról nem igazán ejtettem
szót. Mindenkinek tudnia kell azonban, hogy a gyermek a játéktól gyermek. A
gyermek fő tevékenysége a játék. Abban tud kiteljesedni, abból képes tanulni,
és a játékban vezeti le a feszültségeit, kijátssza, tükrözi a számára is
gyakran érthetetlen érzelmeit s vágyait. Egyszersmind tükröt tartva elénk,
szülők, nevelők, felnőttek elé, amibe, ha belenézünk, láthatjuk, néha bár
homályosan, mint szépítkező ükanyáink foncsor nélküli üvegtükreiben, hogy mit és hogyan kéne
tennünk, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz. A Sárkánykölyök a zűrben
blogban ilyen tükrökbe tekinthetünk bele. Kövessétek figyelemmel az írásaimat!
Hamarosan
jövök. Addig is, ha megtiszteltél és végigolvastad, kérdezz, szólj hozzá a témához alul!
Ha úgy érzed, kimaradt valami fontos és sürgető, akkor kérlek, írd be a megjegyzésekbe lent!
És legyél sokat együtt gyermekeiddel! :)
És legyél sokat együtt gyermekeiddel! :)
